1.fejezet
Éjfél van. A hold fényesen ragyog. Barátom itt fekszik mellettem. Szőke haja csak úgy libeg az enyhe szellőben, mely a nyitott ablakon szűrődik be, s az összes csillag mely az égen található, kék szemében látható.
Rám néz, megölel s én hozzábújok. Ő az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja:
- Szeretlek.
S vissza alszik.
Mikor már aludtam, s szépeket álmodtam, egy hang ébresztett fel. Egy nyerítés. Erősebb és hangosabb mint bármelyik más lóé.
Felkeltem az ágyból, s az ablakhoz léptem. Láttam a szép doboldalt, a fenyőerdőt, az ösvényt, mely mindig elém tárult mikor az ablakhoz léptem. De láttam valamit. Valami félelemkeltőt. Egy lovat, mely nagyobb volt, s félelmetesebb, mint bármely másik ló.
Ekkor lépteket hallottam. A barátom volt az. Átölelt, megcsókolta arcomat, s kérdezett valamit, amit a félelem sugallatától nem hallottam. De ő még egyszer megkérdezte tőlem:
- Mi a baj? Nem tudsz aludni?
Én válaszolni akartam, de nem tudtam. Mindvégig az járt az eszembe: „szebb mint bármely ló, szőre a hold fényében gyémántként csillogott, s sötétkék szemében a pokol tüze égett… a gondolatok szétszakadtak. Egy szó tört ki belőlem:
- Elment.
Majd egyre csak szaporáztak ki belőlem a szavak:
- Egy szempillantás alatt eltűnt. Én csak pislantottam. Ő meg ennyi idő alatt eltűnt. Elviharzott.
Barátom csak nézett rám. Megszólalni sem mert. De végül mégis csak megszólalt:
- Ki ment el?
Én csak ennyit válaszoltam:
- A ló.
Blade csak átölelt, és azt mondta:
- Csak álmodtál.
Megfogta a kezem, s annyit mondott:
- Gyere.
S elindult. Én meg csak mentem utána. Leültetett az ágyra, a annyit kérdezett:
- Jól vagy?
S én fáradtan és félve csak annyit válaszoltam:
- Igen. Persze.
Lefeküdtem, ő betakart, s lefeküdt mellém. Átölelt, megint egy csókot nyomott arcomra, s azt mondta:
- Jóéjszakát, s szép álmokat.
- Neked is.
Két óra volt. Lassan elnyomott az álom. Elaludtam, s a lóról álmodtam: nyihogott, én kimentem hozzá, megsimogattam bársonyos orrát, felültem a hátára, s együtt vágtattunk a holdsütötte tájon. A világon sejtelmes érzés ült, de mi csak mentünk tovább. Át az erdőn, át hegyen-völgyön, s egy gyönyörű vízeséshez értünk. Belement a vízbe, s átvitt a vízesés alatt. Mikor beértünk, sötétség volt. Bevallom féltem. De hirtelen a barlang mindkét oldalán fáklyák gyulladtak meg. Elindultunk. Kis idő múlva egy ajtóhoz értünk. Leszálltam róla, az ajtóhoz léptem, s benyitottam.
Ám ekkor felébredtem. Az óra kilencet mutatott. Felöltöztem, kinyitottam az ajtómat, s elindultam lefelé. Mikor leértem szüleim, testvérem, s szeretett barátom épp reggelizett. Anyukám felállt, odalépett hozzám, s azt mondta:
- Gyere te is reggelizni.
Az asztalhoz léptem, és leültem a nekem kihagyott székre. Blade arcomra nyomott egy puszit és azt kérdezte:
- Hogy aludtál?
Én erre csak annyit feleltem:
- Jól.
Miután megreggeliztem, felmentem a szobámba és az ablakhoz léptem. Láttam a domboldalamat, a fenyőerdőmet, a kavicsos utamat. De hirtelen újra láttam a fekete lovat, és a sötét éjszakát, mely csak mintha rémálom lett volna. De hirtelen eszembe ötlött egy szó: „PATANYOMOK”.
Ekkor Blade toppant be a szobába, s azt kérdezte:
- Tudnánk beszélni egy kicsit?
- Persze.
Volt egy kicsi félelem bennem, hogy miről akarhat beszélni. De mire ezt végiggondoltam volna, becsapódott az ajtó, s barátom ezt kérdezte tőlem:
- Mi a baj? Hajnal óta olyan furcsa vagy.
- Nem tudom. Talán az amit láttam hajnalban, felkavart.
Mikor ezt elmondtam, persze ő megint furcsán nézett rám, ám megfogtam a kezét, s csak rohantam lefelé a lépcsőn. Alig bírt követni. Kinyitottam az ajtót, s kirohantam rajta, és a domb felé vettem utamat.
Mikor végre felértem, és megláttam őket, felkiáltottam:
- Itt vannak tessék. Itt a bizonyíték. Itt járt a fekete ló. Biztosra mondom. Fekete volt, s szemében a pokol tüze égett.
Barátom csak állt, és nézett rám:
- Hiszek neked. Tudod hogy hiszek. Csak ez a dolog úgy felkavart, hogy nem akartam hinni benne.